Tudod milyen régóta vár bennem ez a tavasz? Az én lelkem jeges tömbje már rég felolvadt. Apró patakokban csordogált ki szememből és helyében egy univerzumnyi szeretet maradt.

Ezért szép nekem már a tél is. A lét ölelő nyugalmában fogadom a teremtés újabb és újabb csodáit. A természetet altató tél hosszú meséket mesél. Lelkesen képzelgek és hallom suttogó szavát a szélnek, a télnek. Érzem cirógató gondoskodását minden hópehelynek.

Annyi formában kapok tőle, annyit ad és adott… hát boldogságomon keresztül fényének fényemből adok.

Lassú utazásra hív a hózápor, kavargó fehérségek útvesztői között gyakorlatias agyam kikapcsol. Testemből kiemelve megyünk fel a súlyos fellegekbe, hogy onnan minden egyes hópehellyel hulljak vissza megtisztulva és feltöltődve a testembe.

Szeretlek téged, ahogy téged csak önmagad szerethet. Szívből köszönöm neked minden örömöm, boldogságomon keresztül én vagyok az örömöd. Ketten egyedül, sokan együtt, az egész világot jobbá tesszük.

2010. november 29.