Ha az életemről kellene beszélnem, azt mondanám, egyensúlyban élek. Pont olyan mélységeket kapok az élet egyik területén, mint amekkora magasságokat a másikon. Azt is elmondhatnám, hogy úgy tudok szeretni, ahogy senki. Csendben, ki nem mondva. Takargatva azt, olykor kiugró törekvéseimet szívemmel simára csiszolva. Ismerem magam. Mindent, mi az első lépésem után történik előre tudok. Kevés dolog lep meg. Magamban, egyedül élem meg a boldogságomat, igazán tiszta, öntudatlan másodperceket, örömöt, fáradtságot, szomorúságot és néhanapján lelkem túlcsorduló könnyét is csak magamnak mutatom. Úgy járok haza, mintha két bolygó között járnék, elmosódik a múlt, és a jelen ködös fátylaiba kapaszkodom. Úgy ismersz meg ahogy akarom, örülök ha fontossá válsz nekem és mosolyod előcsalom. Lehajtom fejem, mert félek, hogy meglátod, határozott lépéseim mögé valójában semmit nem látok. Félek nagyon szeretni, ezért lángra kapott lelkem a hétköznapokba mártom. Fájdalmam legyen inkább sajátom, mintsem más okozza, vagy veszítsem el alig biztos jelenem látszat nyugalmát.

Bp. 2010. április.