Próbálom nem elrontani a percet és hagyni a napfényt arcomon játszani. Próbálom elkapni a felhőt minek tetejéről a világra nézhetek. Próbálom nem elrontani az életem és élni, nem csak átélni miért lesz a lányból néni, miért nem lehet örökké, végig és végig, újra és újra visszajátszani, megnézni, el soha nem rontani.

Elkísérni, magam, miután vége lett. Saját angyalomnak lenni miért nem lehet? Miért, lehet? Kellhet, nem elég az ígéret, hogy jobb vége lesz. Kinek higgyem el, ha magam is ezt hazudom másnak, a saját anyámnak, az egész világnak.

Jobb vagyok-e, ha eléd állva, arcod mellemre vonva a csend igazságától fájdalmasan elhallgatva mondom el neked, hogy nem tudom, lesz-e vagy volt-e az életre jobb alkalom. Talán tudni sem akarom.

Most és itt édes, ami édes, kelljen az ami itt véres, a múltból és jövőből visszatérve feküdj mellém és szédülj bele a pillanatba.

Érezd az ízeket, csípjen, mi csíp és fájjon ami mar, hogy az édessel elnyomhasd hamar. Kibuggyanó vérednek útját kövesd szemeddel, gyógyítsd be a sebet könnyeddel.

A bizonytalan létezés kétes örömét ne kérdőjelezd meg, adj még reményt magadnak, hogy érted kel fel a Nap. Játszani kell azzal a napsugárral, ujjaid között átfűzni, hajadba hosszan belefonni, elhúzni a pillanatot, csalni, elcsalni a perceket, hogy érezd miattad lett ez a világ, és rád mosolyog minden elhullásba siető virág.

Bp. 2010. május 18.