Úgy bukkanok fel az esőcseppek között, mint elsüllyedt hajóból az utolsó levegőbuborék. Felnézek és elpattan burkom, a világgal eggyé válok. Nincs, mi megkülönböztessen. Vizes álmomban állva eltávolodik kifújt levegőm a testemtől és száll, száll a pára, hogy a villamos ablakára üljön. Izgatott esőcseppek pattannak szét fejemen és arcomon csorog a már felmelegített tisztakék. Először még megijedek, hogy védett arcomba csapódik a víz, átlépi szeretett aurám meleg határait és oda, a szemem alá vágódik… hát csinálja csak. Az első perc után nincsen futás vagy sietés, beleáll a mába a múlt, a törekvés és tudás ősi kis magja megmozdul valahol testen belül, hol mégsem a szervek vannak, és súg, súg az istenadta az agynak, hogy nincs mitől félni. Merni kell kérni, hogy hagyja abba, ha akarom, megkapom. Vagy várjak, várjak, mert ez jó, az emelkedőről sietve elfolyó kis folyó, csak játék, nincs becsomagolva, de ajándék, örüljek neki. Kis tó gyűlik, a gyerek még látja és képzeletben fejest ugrik, a szülő elrántja, vizes lesz a lába, beviszi a lakásba és a kellemes műanyag borításra a csúnya víz ráfolyik.

A szekrényben nápolyik, a gyümölcs és zöldség már azelőtt meghal, hogy húsába harapnál, nem érzel semmit, nem érez semmit.

Felejtsd magad itt, hagyd, és a természet meghódít.

Bp. 2010. október 5.